Megígértem, hogy elmesélem ennek a „kalandnak” a kezdeteit (én Teuton földön lévő kalandnak nevezem). Amint Önök is tudják 6 hónap alatt tanultam meg németül (és nem napi 6 órában) és amint megtartottam Önökkel az on-line interjút el is mentem interjúra Németországba (így utólag visszagondolva jön, hogy megkérdezzem Önöket, hogy honnan volt annyi bizalmuk abban, hogy sikerrel fogok járni).

Nem bánom a meghozott döntést és most jövök rá arra, hogy jobb az, hogy nem tudtam előre azt, hogy milyen nehéz lesz.  …. Habár ha előre szólt volna valaki még motiváltabb lettem volna!

Most már tudják az alapján amennyire meg tudtak ismerni ebben az időszakban, hogy én nem adom fel könnyen, és hogy minden erőmből küzdök a céljaim elérése érdekében, mindezek ellenére az első Németországban töltött hetem után azt mondtam, hogy összecsomagolok és elmegyek. Teljesen össze voltam zavarodva, az volt az érzésem, hogy annyi németet tanultam Romániában és semmit sem értettem abból, amit ezek az emberek beszéltek! Nagy szerencsém volt viszont, hogy egy nagyon jó Chefarzt-ot kaptam, aki ugyanolyan jó mentornak is bizonyult, aki bízott bennem és a tapasztalatomban, és aki odatett, hogy dolgozzak (azt követően, hogy leellenőrizte az ismeretimet: rövid beszélgetésekkel, néhány kérdéssel stb) az első napoktól kezdve. Másfél hónap után azt mondta, hogy nagyon jól teljesítek, majd két és fél hónap múlva azt mondta, hogy egyedül fogok bemenni a terembe, hogy anesztéziát adjak be, aztán megkérdezte, hogy félek-e. Természetesen azt mondtam, hogy nem csak legyen valaki kinevezve arra az esetre, ha valami nem menne jól. Biztosított róla, hogy így lesz.

Azért nem minden volt rózsaszín és tökéletes sem, akadtak olyan emberek is, akik nevettek azon, ahogy beszélek, viszont én csak a saját dolgommal foglalkoztam (amit jól végeztem) és szerintem minden könnyebb lesz idővel. A türelmem és az optimizmusom nagyobb, mint ahogy ők ezt képzelik. 

Most amikor ezeket a sorokat írom, azt mondhatom, hogy a németekkel egyenértékűnek érzem magam, semmivel sem vagyok kevesebb, sőt beszélek még két nyelvet a német és az anyanyelvem mellett és ezzel sokuk fölött érzem magam. Jól érzem magam, tényleg jól, tudom, hogy nem beszélek nagyon jól, de naponta új szavakat tanulok, és most azt hiszem, hogy a dolgok jól fognak alakulni.

A kórházon kívül mit mondhatok még? Itt a korházba találkoztam még két románnal (az egyik közülük úgy szintén craiovai) és egy pakisztánival, aki Romániában végezte az egyetemet, akikkel még találkozok és beszélgetünk. A craiovai kollegával és a családjával töltöttem a húsvéti szabad napokat (náluk voltam Meiningenben, négy napot). Ezen kívül őszintén nem nagyon volt időm. 

Mit mondhatok, még ha valaki ugyanazt akarja csinálni, mint én azt kell, tudja, hogy hajthatatlan akaraterőre van szükség és arra a bizonyosságra, hogy valóban ezt akarja másképp esélytelen! Bármilyen probléma, ami otthon apróságnak tűnt volna, itt hatalmas méreteket tud ölteni. Szerintem nagyon optimistának kell lenni, minden napot mely eltelt egy újabb győzelemként kell felfogni. Ugyanakkor azt hiszem, hogy nem szabad visszanézni csak előre. És még nagyon erősen hiszek valamiben… nem vagyunk semmivel sem kevesebbek, mint más nemzetek, okosak vagyunk, szakmailag jól felkészültek, jó általános műveltséggel rendelkezünk és bárhol a világon felemelt fejel, élhetünk. Én legalább is fenn tartom a fejem. Annak ellenére, hogy egy olyan típusú román állampolgár, aki könnyezik, amikor meghalja a román himnuszt, nem hiszem, hogy vissza tudnák térni oda, amit otthon hagytam, ha megtenném boldogtalan és elégedetlen lennék.

Rólam ennyit egyelőre, mégis három hónap telt el amióta itt vagyok. Amikor lejár a próbaidőm majd írok többet is.

Alina Lazar

FÉNYKÉP